Miklóssy András interjú

Miklóssy András fogathajtó 1949. február 19-én született Budapesten. Debrecenben élt családjával, majd hajdúhadházi és balmazújvárosi munkák után Máriapócsra költözött. A Máriapócsi „Rákóczi” Mezőgazdasági Termelőszövetkezethez 1978-ban került, ahol állattenyésztési telepvezetői munkát végzett 1992-ig. A lovak iránti vonzalma még Debrecenben kezdődött a méntelepen működő lovas klubban. A Hajdúhadházi Erdészetnél díjugratóként versenyzett, s ezt a pályafutását a katonaság törte meg. A máriapócsi termelőszövetkezetben először díjugrató versenyekre járt, emellett gyerekeket tanított lovagolni. Fogathajtó versenyekre 1980-tól járt, a területi és országos bajnokságokon szép eredménnyel szerepelt. Nagy vágya volt a világbajnokságon is részt venni, de az odavezető út azonban sajnos megszakadt a rendszerváltás után.

Hogyan indult útjára a fogathajtás Máriapócson?
Először is, itt volt egy tsz-elnök, Paszternák József, aki pártolta a lótenyésztést, a lovas sportot, így a termelőszövetkezet felkarolta azt. Meglévő lóállománya a tsz-nek volt, és közben még néha vettünk is hozzá egyet-kettőt. Elkezdtük szépen csendesen: először területi bajnokságokra, bemutatókra jártunk, és amikor már megérett a helyzet, akkor országos versenyekre is mentünk. Ahol most a RabócsiRing van, ott volt a tsz, az istálló, és a lovaspálya, amit évről évre mindig fejlesztgettük. Már a nyolcvanas évek közepétől országos területi hajtóbajnokságokat és országos versenyeket is rendeztek ott. Ezek úgy néztek ki, hogy minden verseny előtt készítettek egy forgatókönyvet, amely a sportolók étkeztetésétől, szállásolásától kezdve a lovak ellátásán keresztül a rendezők, szervezők feladatáig mindent magába foglalt – ez ugyanis egy háromnapos verseny. Az első nap volt a bemutatás, díjhajtás, a második nap a terepverseny, és a harmadik nap – rendszerint vasárnap – az akadályhajtás. Általában tíz-tizenöt fogatnál több nem jött össze Magyarországon, ezért sok kitöltő műsor volt. Ekkor a malacfogás, a díjugratás, a csikósok bemutatója mint műsorkitöltő rész zajlott. A versenyzés rendszeressé is vált, amikor pedig jött a rendszerváltás, leváltották Paszternákot és a vezetés utána már nem vállalta, úgyhogy abbamaradt és széthúzgálták a lóállományt. Azóta pedig RabócsiRing van.

Hogyan zajlottak a fogathajtó versenyek?
A startlista elkészítésével kezdődött minden, az első verseny előtti napon értesítették a sportolókat, hogy ki mikor indul. A négyesfogatos versenyzéskor az első napon a bemutatás, díjhajtás van. A bemutatás előtt be kell állni, és megnézik a lovak tisztaságát, a szerszámok tisztaságát, stílszerűségét, a kocsi tisztaságát, a fogathajtó és a segédhajtó ruházatát, megjelenését, majd egy kialakított négyszögben kell különböző alakzatokat végrehajtani a fogatnak. Ezeket pontozzák a bírók, szubjektíven. Másnap következik a terepverseny, amihez már előtte egy héttel megépítik az akadályokat kinn a határban. Előtte, általában pénteki nap délutánján, van egy úgynevezett terepbemutató, amikor felültetik a fogathajtókat, segédhajtókat egy stráfkocsira, és azzal szépen végigballagnak a terephajtás útvonalán. Ez a terep egy ügetőszakaszból, egy lépésszakaszból és egy tulajdonképpeni terepverseny szakaszból áll, ahol megfelelő időre kell teljesíteni. Az akadályokat is úgy készítik el, hogy van egy start meg egy cél. Abban az időben még nem volt célfotó, mindegyik helyen egy-egy megbízható ember állt stopperórával, és így mérték. Különböző kapuk voltak itt, ahol be kellett hajtani, és jobbra-balra fordulni. Ki voltak zászlózva az akadályok: a pirosat mindig jobbról, a fehéret pedig mindig balról kellett elhagyni. Lehetett egy nyolcast leírni, vagy kétszer megfordulni. Általában – ha csak lehetett – természetes akadályok voltak, például két-három megtermett akácfa között, vagy építettek valamilyen karámrendszert, és abban kellett mozogni. Az eligazításkor kaptunk egy mappában egy-egy A4-es papírra lerajzolt akadályt, amit időre meg kellett csinálni. A szakaszokat is időre kellett, volt egy tól-ig megadva, és azt is büntették, ha valaki előbb ért be, és azt is, ha később. A legjobb idővel és legkevesebb hibával végzett fogat nyerte meg a terepet. Ez azonban még csak részeredmény volt, mert a háromnapos versenyen az akadályhajtás döntötte el összességében a végleges eredményt. Ennek az volt a lényege, hogy bent a lovaspályán külön pályabemutató volt, előtte gyalog be kellett járni és megnézni, hogy ki hogyan fér el a fogattal. Ez azért volt szükséges, mert voltak olyan lehetőségek, hogy meg lehetett közelíteni azt az akadályt jobbról is és balról is, és ezt mindenki úgy döntötte el, hogy hogyan fordulnak jobban a lovai, hogyan látja jobbnak. Az akadályokat, bójákat úgy helyezték el, hogy a tengelytávolsághoz 20-20 centimétert hozzáadtak oldalra. Olyan közönséges bóját használtak, mint amit a közutasok is használnak, csak ennek a tetejére rátettek egy teniszlabdát, amit ha megütött a ló a lábával, vagy a kocsikerék megközelítette, akkor felborult és hibapontnak számított. Mindez időre ment, és ha két fogat véletlenül egyforma eredményt ért el, akkor volt az úgynevezett összevetés. Akik hibátlanokat hajtottak, még egyszer végigmentek egy nehezített pályán, aminek az volt a lényege, hogy vagy szűkítették a bolyát vagy még egyet-kettőt betettek. Amikor megvolt a három nap eredménye, akkor volt egy egyéni elszámolás, hogy egyéniben mit végzett a delikvens, és volt az úgynevezett csapatverseny. Például, hogyha a tizenöt fogat összejött hat megyéből, ha kiadta a megyék számát, akkor három fogat volt egy megye. Ha volt olyan, hogy egy megyéből csak egy volt, akkor úgynevezett vegyes csapatot csináltak, és ennek alapján jött ki a csapateredmény. Ezek a versenyek azért olyan jó hetes-másfélhetes túrák voltak, pláne ha például Dombóváron vagy Szilvásváradon volt a verseny, mert a szállításkor a lovak is elfáradtak. Általában hétfő-keddi napon elmentünk a versenyre, ott berendezkedtünk, szétnéztünk. Elvette az időt az, hogy Szilvásvárad esetében például ezeknek az alföldi lovaknak szokatlan volt a hegyről lefele menet, így tanítgatni, hozzászokatni kellett őket ahhoz a terephez. Itt egy laza, homokos talaj van, ezen éltek a lovak, ehhez szoktak hozzá, így új volt nekik a hegy, ahogyan a hortobágyi szikes talaj is. Ezek apróságok, de figyelni kellett rájuk. A szerszámokat is általában ott kellett tisztítani, hogy ragyogjon, csillogjon a fém része is, mert nem lehetett megcsinálni két héttel korábban, ugyanis bemattolt. Így készültünk fel a versenyre, amelynek persze olyan komoly költségei is voltak, amiket ma már egy 8-10 hektáros kisgazda nem tud előteremteni. Ezt a részt a termelőszövetkezet állta, de megvolt a szabályos kerete: lovasszakosztályt kellett alakítani.


Milyen szerepe volt a segédhajtóknak?
A versenyeken két segédhajtóra volt szükség, akiket ugyanúgy ki kellett fizetni, és őket is egy díszesebb, magyarosabb ruhába kell öltöztetni. Emellett fontos szempont, hogy a segédhajtó is legalább olyan szinten odáig legyen a versenyért, és értsen is hozzá, mint maga a fogathajtó. Ne csak elüldögéljen a fogaton, hanem gyors kanyarodáskor, hogy ne boruljon fel a fogat, tegye ki a testsúlyt, közben pedig figyelje az órát, nehogy előbb vagy később érjen be a fogat. Egyszóval oda is kvalifikált emberek kellenek. Nekem Mester Laci, Bojtár Jancsi volt a segédhajtóm, néha-néha pedig Muszák Jancsi és Tamás Feri is. Ők voltak azok, akik tudtak segíteni meg figyelni.


Milyen fogattal versenyeztek?
Az a faragott díszkocsi, a Rákóczi kocsi volt az első díjhajtó kocsi, amit Tamás Feri használ gyakran. Utána csináltattak egy másikat, egy nagy fekete kocsit, mert a kocsinak is nagy szerepe volt. A faragott kocsinak téglalap alakú a szerkezete, ha a négy kereket nézem. Egy téglalap alakú szekérrel sokszor derékszögben kellene fordulni, a négyzetlapú szekérrel pedig íven lehet fordulni. A felszerelésnek is van jelentősége, egyrészt a lovak dolgát is megkönnyíti, másrészt pedig a hajtókét is. Ha ebbe részletesen belemennénk, abból egy jó vastag könyv születne... Ott tartottunk már, hogy egy elég jó lóanyag is összejött itt a tsz-ben, tehát már olyan gondunk nem volt, hogy lovat kelljen venni. Saját csikók voltak, amelyeknél már sorban álltak az évjáratok, csak a rendszerváltás véget vetett mindennek. Szét is húzgáltak mindent... A lóistálló maradt még meg, ahol Rabócsi tevékenykedik most.


Milyen díjban részesültek a nyertesek?
Pénzdíj vagy hasonló nem volt, általában serlegeket, vándorserlegeket adtak jelképes díjként. Ezek ilyen egyszerű, boltban megvásárolható serlegek, némelyikbe bele is lett vésve valami. A díjaknak csak egy töredéke van nálam, mert általában a szebbeket a termelőszövetkezet irodájába adtuk le, ott volt az elnöki szobában. Amikor vége lett a tsz-nek, akkor eltűntek azok a díjak is. Egy ilyen díj két-háromezer forintba került, de ha már tízezer forintba, akkor az már nagyon márkásnak számított. Emellett a lovak kaptak még szalagot. A piros szalag volt az első hely, a kék a második, szín szerint határozták meg. Ennek inkább erkölcsi oldala volt, nem a díjak bezsebelése volt a cél elsősorban, hanem magának a lótenyésztésnek és a termelőszövetkezet gazdaságának a reprezentálása. A versenyek révén gazdasági kapcsolatok alakultak ki, mert a versenyzőkön kívül jött a tsz-elnök, a főállattenyésztő, stb. és találkoztak másokkal. Gyakorlatilag ugyanúgy működött, mint most például egy pálinkakóstoló vagy egy böllérverseny, csak lényegesen olcsóbb és könnyebb ezeket megszervezni, mint egy lovasversenyt, mert a háttérköltségek nagyon magasak. A lovakat éjjel-nappal gondozni, etetni-itatni kell, állatorvossal megvizsgáltatni…
 

Mekkora látogatottsága volt egy-egy versenynek?
Nagyon nagy látogatottsága volt a versenyeknek. Talán nem is túlzok, ha azt mondom, hogy nagyobb volt, mint a Rabócsinak, de nem összehasonlítható a kettő. Akkoriban, aki a termelőszövetkezetekből sokfelé járt – például az anyagbeszerző –, azt bízták meg, hogy vigyen magával jegyet és adja el, így aztán sokan voltak egy-egy ilyen versenyen. Egy évben általában egyszer volt ilyen verseny, és sokszor előfordult, hogy a nézők számának felével is megelégedtek volna. A programsorozatot is úgy szervezték, hogy nem unatkozott a jónép, mert amíg a fogatok felkészültek a versenyre vagy pályaátépítés volt, addig asszonykórus lépett fel, malacfogó verseny ment, vagy díjugratók, hortobágyi csikósok bemutatója zajlott. Ez most korántsem kerek, ahogy én elmondtam, de tovább lehetne boncolgatni nézői és szakmai oldalról egyaránt.


Miben különbözik más típusú versenyektől a lovassport, a fogathajtás?
Azt tudni kell a lótenyésztésről és a lovassportról, hogy nem egy pingponglabda – korántsem akarom a pingpongot lenézni –, mert ez hosszú távú felkészülést igényel. Az állattenyésztésben a leghosszabb tenyészideje, és eredményesség idejét tekintve is leghosszabb idő a ló. Olyan öt-hat éves ló az, amely már négyesfogatba befogható és versenyeztethető, előtte pedig körülbelül két évig dolgozgatni kell vele. A lóval való foglalkozásnak, versenyzésnek az anyagi alapját is elő kell teremteni. A szerszámok is borzasztó drágák voltak már akkor is. Ennek anyagilag a háta mögött kellett állni, mert például, ha egy versenyautót megvesz valaki, akkor tankolni kell bele és megy is, nem kell sem etetni, sem itatni, sem állatorvost hívni hozzá. A másik lényeges szempont, hogy ha a ló lába megsérül, akkor utána használhatatlanná válik. Míg egy autónál, ha egy fél tengely eltörik, kicserélik és mehetünk is tovább. Itt a versenyt is sokszor meghatározta az, hogy most szabad-e kockáztatni egy kétes eredményért, és akkor utána esetleg valamelyik jószágnak valami baja lesz. Most is folytatják főleg a nagy gazdálkodók, de koránt sincs most már olyan lóállomány, mint volt, lehetőség sincs válogatni, úgyhogy most már sok ilyen hobbi, tipikusan hobbi. Most művészet összeszedni hat-hét olyan lovat, amit négyesfogatba be lehet fogni, mert ugye hozzáteszem azt is, hogy négyesfogathoz nem négy ló kell, hanem legalább öt, de a jobbaknak hat-hét is van, mert míg a díjhajtásnál a lovak eleganciáját nézik, hogy hogyan megy, hogyan teszi a lábát, a nyakát, a terepversenyen pedig azt, hogy hogyan tud húzni, hogyan engedelmeskedik. A szín sem volt mindegy! A szürke lovak mellé például a fekete ment, az is, ha lehet, keresztnégyesben, vagyis amikor a jobb első és a bal hátsó fekete volt, a jobb hátsó és a bal első pedig szürke. Ha már belekerült egy sárga a szürkék közé, az annyira rontotta az összképet, hogy nem tetszett a bíráknak, és ezek mind pontokat jelentettek. A terepen már mindegy volt, hogy milyen színű a ló, csak menjen. Ott már megtehette az ember, ha volt egy jó sárga, vagy akármilyen színű lova, hogy befogta bárhová, ahol az a legjobb volt. A két hátsó lónak húzni kellett, a két elsőnek pedig engedelmesnek lenni és pörögni, forogni, hogy akár derékszögben is vissza lehessen fordítani a fogatot. Nekem volt olyan lovam, amelyik szerintem – nem tudom, hogy a szakértőknek mi a véleménye, de – ismerte a piros meg a fehér színt, mert szinte már tette oda a fejét a piros zászló felé, amikor fordulni kellett, szóval tanulékony jószág a ló.


Milyen szerepe van jelenleg a lótenyésztésnek?
A mai kor hálátlan a lovakkal szemben, mert évszázadokig a lovakból élt az ember, a föld megművelését, a szállítást, sportolást, mindent a lovakkal csinált. Csak az a helyzet, hogy a mai közgazdasági viszonyok mellett nem tudja felvállalni egy 20-30 hektáros gazda, hogy ő még ilyennel is foglalkozzon. Ha komolyan akarja csinálni az ember, akkor szüksége van egy lószállító alkalmatosságra, vagy fuvarosra, ami nem olcsó… Egy kettesfogathoz minimum egy kétlovas utánfutó és egy nagy autó kell, ami elviheti. Ez már milliós összeg… Azzal meg nem lehet számolni, hogy majd lesz kiscsikó vagy eladjuk jó pénzért a lovakat, mert nincs rá kereslet. Ez pedig nem egy kimondott balesetveszélyes tevékenység, bármikor előfordulhat bármi. Míg az autóra van kötelező biztosítás, azt kifizetjük, és ha valamit elszúrunk, akkor mosom kezeimet, több biztosítási díjat fogok fizetni, de különösebb baj nincs. Egy fogatra viszont nincs, és ha valami rosszul sül el, akkor bizony keményen fizetni kell készpénzben, zsebből… Meg a másik dolog… Az, hogy megveszek egy lovat, az még úgy rendben is van, de ha azzal menni akarok télen-nyáron, meg dolgozni akarok vele, akkor meg kell patkolni. A patkolás olyan, mint a téli-nyári gumicsere az autónál. Drága nagyon, mert hathetente kell a lovaknál körömápolást végezni és bizony ott lábanként két-háromezer, sőt ha szakember csinálja, akkor öt-hatezer forintba kerül. Ez is egy külön költség, és a díjhajtás előtti bemutatáson nézik a ló patkolását is. Az én lovaimat az öreg Szahajda [János] patkolta, sosem volt vele baj, nagyon jól csinálta. Ennél is megvan a maga állatorvosi szabályzata, hogy hogyan kell kinéznie a patának, mennyi a hegyfal, a fokfal, a hátfal. Ezt szét lehet ám nagyon apróra is boncolni…
A lótenyésztés, a lovassport a termelőszövetkezetek idejében volt a csúcsponton. Nem hinném, hogy mostanában jobbra fordulna a helyzet. Az emberek is az autóversenyt szeretik jobban, de a mai életforma is ezt hozta. Érdekes az is, hogy a tigrisekről, a farkasokról gondoskodni akarnak, de a lóról, ami az embernek a mindennapi életét segítette, azt már elfelejtik lassan…

Fotók: Miklóssy András

Iratkozzon fel hírlevelünkre újdonságainkért

Kapjon értesítést kiemelt ajánlatainkról és eseményeinkről